Kortárs Kereső: Hermán Fanni

A Kortárs Kereső a hazai feltörekvő tehetségek bemutatásával foglalkozik, akik aztán hétről hétre egymásnak adják a bemutatkozás lehetőségét.


 

“Azt hiszem, bármiből és bárkiből tudok inspirációt meríteni.”

kk_hermanfanni_portfolio

KultOn.hu: Hogyan lett belőled fotós?

Hermán Fanni: Hosszú történet röviden: családi nyaralásokon elcsépelt, vörösbe hajló naplementés képeket készítő, 365 napos önportré sorozatba belevágó próbálkozásokból nőtte ki magát egy olyan szenvedély, amihez mindig visszahúzott valamiféle erő. Volt, hogy eltávolodtam a fotózástól, és hónapokig nem emeltem fel a gépemet, mára azonban valahogy a részemmé vált, és hiába érdekel nagyon sok minden egyéb, ezt a tevékenységet nem fogom tudni (és nem is akarom) magam mögött hagyni.

hermanfanni_zita

© Hermán Fanni

KultOn.hu: Van kedvenc témád?

H. F.: Igen, talán az emberek megjelenítése a természetben. Különös, hogy a portrék mindig is vonzottak, azonban a tájképek csak akkor kezdtek el érdekelni, amikor igazán közel éltem a természethez Svédországban. Amikor elkezdtem képeket készíteni, akkor én voltam saját magam modellje. Mondhatni szelfiztem. Sok idő kellett ahhoz, hogy merjek és megtanuljak másokkal dolgozni, de azt hiszem, nagyon megéri. Egy-egy fotózás nem csak arról szól, hogy instruálok és lenyomom a gombot, hanem megismerek egy-egy történetet, kapcsolatok köttetnek, belelátok egy kicsit a modellem életébe. Ez nagyon izgalmassá teszi a fotózást.

hermanfanni_DSC6331

© Hermán Fanni

hermanfanni_20160619-338

© Hermán Fanni

KultOn.hu: Miből merítesz inspirációt? Vannak kedvenc művészeid?

H. F.: Azt hiszem, bármiből és bárkiből tudok inspirációt meríteni. Ahogy a tájképek szeretete is „kinőtt” belőlem északon a természet közelségében, úgy tud inspirálni a lüktető város is. Ugyanakkor nem csupán a külső ingerek, hanem a belső érzések is fontosak számomra. Általában akkor tudok a legjobban és leginkább ötletekkel telve alkotni, amikor érzelmileg túltelített vagyok.

KultOn.hu: Melyik munkádra vagy eddig a legbüszkébb?

H. F.:  Azt hiszem, épp mindig arra, amelyik elkészül és elégedett vagyok a végeredménnyel. Persze az is nagyon fontos számomra, hogy a modellemnek, vagy másoknak is elnyerje a tetszését egy-egy alkotás. Nagyon büszke vagyok egy nem is olyan régen készült sorozatra, melyet Izlandon készítettem. Maga az utazás is hihetetlen élmény volt. Talán arra vagyok büszke, hogy ezt a különös és fantasztikus érzést többek véleménye szerint is sikerül átadni a képeimmel, kicsit mintha mások is ott tudnának lenni, miközben nézegetik őket. Szóval, ha valami „átjön”, arra már jó érzésekkel gondolhatok, azt hiszem.

hermanfanni_izland

H.F.: Izland

KultOn.hu: Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak a portréfotózásban?

H. F.:  Hm, a kapcsolatteremtést. Azt, hogy valakivel egy hullámhosszra jöjjek. Ha nincs összhang, nagyon nehéz mindkettőnk dolga: a modell nem oldott, én pedig nehezen találom meg az utat, hogy hogyan segíthetnék. Nagy mumusom a „nem tetszem magamnak a képeken” mondat is, azonban ez arra ösztönöz, hogy próbálkozzak/próbálkozzunk addig, ameddig olyan eredményt érünk el, amivel elégedettek vagyunk.

hermanfanni_nori

© Hermán Fanni

+1 Ki legyen a Kortárs Kereső következő vendége és miért?

H. F.: Horváth Bernadettet választanám, aki fotózással és videózással is foglalkozik. Fun fact, hogy az Instagramon ismerkedtünk meg és azóta is egy igen speciális kapocs van közöttünk.Nadi munkái hihetetlenül inspirálóak számomra. Ő egy olyan lány, aki mindig tartogat valami meglepetést.


A Fanniról készült képet Török-Bognár Renáta készítette.

Korábbi kortársak:

Már csak egyet kell aludni és itt a Bánkitó

Várod már? Mi nagyon! Későn kapcsolóknak itt van egy kis lista:

Van még jegy?

Az online elővétel kedd éjfélig tart. Aki kedvezményes áron szeretne jegyet vásárolni, az eddig teheti meg.

Mikortól lehet bemenni? 

Szerdán délben nyit a fesztivál.

Hogy lehet odajutni?

A MÁV Budapest és Vác között sűrűn (10-30 percenként) indít vonatokat, Vácról pedig 6 közvetlen Volán-busz járat közül választhattok. Egy rétsági átszállással pedig óránként indulnak a buszok. Kérjük, indulás előtt figyeljétek a MÁV és a Volán aktuális információit!

Aki tud, érkezzen biciklivel Berkenyéről, Vácról, Diósjenőről vagy Magyarnándorról, hiszen a bringa nagyon megkönnyíti a fesztiválon való közlekedést is, amellett, hogy környezetbarát és kis helyet foglal.

Szemerey_Bence_4

Van még szállás?

Akinek még nincs, az Alsópetényi Fesztiválkempinget keresse, ahol még sok-sok szabad hely van, a fesztiválról és vissza pedig egész napos ingyenes buszjárat.

FONTOS:

Mindenki hozzon magával meleg ruhát éjszakára! Éjjel Bánki mikroklímának köszönhetően a hőmérséklet akár 15 fok köré is hűlhet. Brrrrr…

Reméljük, minden infót tudtok, de ha még nem elég itt további részleteket olvashattok a fesztiválról. Ott tali!

Érzelmek nélkül – POSzT 2016

Számomra fontosak az impulzusok. Hatások, amelyek rádöbbentenek, hogy részese vagyok ennek az előadásnak, valamint oka van annak, hogy én éppen ezt látom. Súlyos érzés, amikor az ember önmagára ismer egy darabban. Ezért nem lehet érzelmek nélkül élni sem. Túl tárgyias lesz akkor a világ, amelyben gépember módjára kering az ember, és képtelen szenvedély nélkül dolgozni. A színház ezért fontos számomra: tanít, rádöbbent és megmutat egy olyan utat, amelyen még nem jártam korábban. 

13416991_1164397290290029_7096733387653664346_o

Zsótér Sándor rendezései általánosságban ezeket a hatásokat szorítják vissza. Ajtók mögé zárják az emberi mivoltokat, és csak néha, de akkor is csupán résnyire nyitják ki, hogy bekukkantsunk rajta. Hogy ez a brechti ideológia kinek nyeri el a tetszését, természetesen ízlések és pofonok kérdése. Ennek a jobbára steril színháznak is van különlegessége, amely éppen abban a résnyire kinyitott ajtóban leledzik. Amikor az ember a falat kaparja, hogy végre színt láthasson meg ebben a színtelen világban.

Számomra a Macska a forró bádogtetőnt is ez jellemzi a leginkább. Érzelemmentes jellemek, monoton jelenetek, mindez egy köntösbe burkolva, ami az egész előadás során azzal hiteget, hogy valamikor, amikor nem számítok rá, a szereplők kimutatják majd foguk fehérjét. Ennek a koncepciónak csak akkor van értelme, ha ez a kiugrás, ez a csúcspont valóban meg is jelenik, megelevenedik a történet valamely pontján. Addig csupán elméleti síkon létezik a várva várt beteljesülés.

13392209_1164397150290043_7229158009557272868_o

Úgy érzem, egy olyan eleven és drámaian fájdalmas történetnek, mint a Macska a forró bádogtetőn, nem tesz jót, ha éppen a fő katalizátorát, a szenvedélyt és szenvedést távolítjuk el belőle. Így valóban színtelenné válik egy olyan történet, ami önmagában vérvörösen is képes lenne létezni. Arról nem is szólva, hogy esetleg olyan lehetséges színészi alakítások születnek halva, amelyek egy dinamikusabb rendezésben brillírozhatnának. Szomorú tehát, hogy Szemenyei János csupán a második felvonás pár pillanatában mutathatja meg azt az elemi erőt, ami belülről feszíti. Utána ismét egy porhüvely válik belőle, egy vedelő állat, akinek nincsenek céljai.

Mindazonáltal elmondható, hogy visszaszorítani az érzelmeket és egysíkúan játszani legalább olyan nehéz lehet, mint tombolni a színpadon. Trokán Nóra alakítása azonban ennek ellenére sem nyerte el tetszésemet. Nem csupán párjától idegen, de tőlem, nézőtől is. Éppen a személyi tragédiájának hiánya miatt alakul ki a helyzet, hogy egyáltalán nem érdekel a sorsa. Ez pedig, legyen színes vagy színtelen színház, egyik esetben sem jelent túl jót.

13432415_1164397323623359_5897084877910654550_n

Mindazonáltal mindkettejük érdekes ellentéte Csombor Teréz. A színésznő lubickol az idős hölgy szerepében: kiváló színészi skálán mozog előadásmódja. Valóban ő lesz az egyetlen, akinek sorsa megérint az előadás végén: fájdalma rozsdásszög módjára fordul ki belőle, többé nem az, aki vígan énekelt nekünk vidám nótákat. Ettől lesz életszagú és pulzáló az ő fellépése.

A rendező mindenáron távol akart tartani művétől, ennek érdekében nem csak a színészeit „embertelenítette el”, de a szöveg nyelvét is nagymértékben átdolgozta. Számos nyelvidegen kifejezés, valamint helyszínek neveinek magyarosítása belekerült az előadásba: ez a poén egy idő után azonban akarva-akaratlanul elfárad, és vontatottá, izzadtságszagúvá válik.

Zsótér műve mondani akar valamit, de aztán mégsem teszi. Ebből az előadásból pontosan az a tűz hiányzik, amely a főszereplő pár jövőjét mardossa. Egy alkotás nem lehet ennyire rezignált: néha kell a berántás, a hívogató szó, különben nem érzek késztetést arra, hogy a szereplőkkel tartsak útjukra. Az előadás egy ígéret maradt. Szükséges lett volna, hogy a darab monotonitását követően valamikor ovációt, magyarázatot kapjak, és megértsem, hogy miért, és pontosan mire kellett várnom az előadás során.

Az előadás elnyerte a legjobb előadás, a legjobb női főszereplő (Trokán Nóra), és a legjobb női szereplő (Csombor Teréz) díját a 2016-os POSzT-on.

Szereplők

Pollit Margit: Trokán Nóra

Brick Pollitt: Szemenyei János

Mae Pollitt: Bognár Gyöngyvér

Pollit Ida: Csombor Teréz

Dixie Pollit: Kertész Kata

Robert Pollit: Nagy Viktor

Gooper Pollit: Szokolai Péter

Dr.: Kovács Gyula

Tooker pásztor: Kertész Kata

Alkotók

rendező: Zsótér Sándor

díszlettervező: Ambrus Mária

jelmeztervező: Benedek Mari

dramaturg: Ungár Júlia

fordító: Ambrus Mária/Zsótér Sándor

zene: Mátyássy Szabolcs

súgó: Ba Éva

ügyelő: Berki Zoltán

rendezőasszisztens: Vári János

Ó, szomorú sors! – POSzT 2016

Igazán hatásos és kifejező az a színház, amelyben nem csupán a prózai szövegek és kiemelkedő alakítások munkálkodnak. A művészet ezen ágában érvényesül a leginkább, hogy nincs szükség szavakra. Néha nem kell magyarázkodni: egy mozdulat, egy szemrebbenés többet mond minden szónál. Ebben rejlik a fizikai színház erőssége: a testi kontaktra épít, az érintésre, amely egyértelmű és világos.

for_4

Fotó: Mónus Márton

Ebben jeleskedik a Forte Társulat előadása, A te országod is. Egy csapat edzett fiatal beszéli és mozogja el nekünk Tar Sándor történetét, aki keresetlen őszinteséggel és hatalmas tudással beszél, ír a magyar mélyvilág problémáiról, emberi számkivetettségéről és a nyomorultak áldatlan életéről. Látlelet, amely a melósok életébe enged bepillantást: szüntelenül dolgoznak, majd halnak meg a szocializmusért, mely rendszer közömbös a sorsuk iránt.

Muszáj azzal kezdenem, mennyire megható az az egymás iránti tisztelet, amely az egész előadást meghatározza. Alapvető feltétele ennek a művészetnek, hogy a színészek megbízzanak a másikban, és teljességgel hajlandóak legyenek ráutalni magukat arra a társukra, akinek éppen az a feladata, hogy elkapja a kezüket vagy megtartsa a súlyukat. Ez a fajta alázat – mind hivatásuk, mind a másik emberi lény felé – egyre ritkább a világban, ám annál erősebb és hitelesebb, ha megjelenik a színpadon.

A melósok éppen munkakezdésre várnak, eközben pedig megismerjük mindegyikük sóhaját s baját: ezzel a sokat sejtető, jól megálmodott színpadképpel nyit az előadás. A vizuális megkomponáltság pedig az egész darabot végigkíséri. A hatalmas díszlet alatt eltörpülnek ezek a szomorú sorsú kisemberek: állandóan egyensúlyozniuk kell (átvitt és szó szerinti értelemben is) életük nagy és igazságtalan döntéshelyzetei során.

for_10

Fotó: Mónus Márton

A történet Horváth Csaba rendezésében azonban akarva-akaratlanul kettébomlik. A rendező az előadás első felében vázolja fel nekünk a szereplők nyomorúságos állapotát, meséli el történetüket a mozgásszínház keretein belül. Noha kiváló iskolapéldája annak, hogy hogyan néz ki a műfaj ezen ága, a táncmozdulatok és kórusművek láncolatának kiválósága ellenére a történetmesélés kulcspontjai már elvesznek. Bár a színészek az egész előadás során narrátori szerepben is funkcionálnak, a kapcsolódási pontok és maga a szereplők viszonyrendszere nehezen értelmezhető. Így az idő elteltével monotonná és nehezen követhetővé válik, amit hiába akar megmenteni a kiváló koreográfia: jelentés nélkül a mozdulat és a megjelenő kellék célja üres és értelmezhetetlen.

A végkifejletet menti meg két remek színész és a történet hatásosan megkomponált második része. Krisztik Csaba és Fehér László történetszála hirtelen, de jókor válik le az első rész főirányáról. Zseniálisan mozognak a színpadon, és teljes szívvel élik át karaktereik nyomorúságát. Erős hangulat övezi sorsuk drámaiságát és teljes kiszolgáltatottságukat. Ugyanúgy béklyóba szorítja őket ez a sokszor nagyon is látható bilincs, mint sanyarú sorsú társaikat is: végzetük elől pedig nincs menekvés.

Az előadás elnyerte a legjobb rendezés díját a Pécsi Országos Színházi Találkozón. 

Szereplők

Andrássy Máté
Fehér László
Földeáki Nóra
Horkay Barnabás
Kádas József
Krisztik Csaba
Kurta Niké
Nagy Norbert
Novkov Máté
Pallag Márton
Zsigmond Emőke

Alkotók

Dramaturg: Garai Judit
Kórusok: Ökrös Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Díszlet: Mocsár Zsófia
Fényterv: Payer Ferenc
Produkciós vezető: Számel Judit
Rendezőasszisztens: Kovács Henrietta

Rendező: Horváth Csaba

Megható Fesztbaum Seress-estje

Egy alkotófolyamatot megannyi tényező jellemez, én mégis egy olyan összetevőjét tartom a legfontosabbnak, ami nem függ szakmai hozzáértéstől, alapanyagtól vagy koncepciótól – viszont ha hiányzik, máris képes teljességgel meghasonulni az eredmény. Ez a jellemző pedig nem más, mint a szakma és a téma iránti teljes alázat.

Véleményem szerint minden szakma, minden alkotófolyamat ezzel kezdődik és végződik. Mégis, ez az alkotóelem egyre ritkábban lelhető fel a mai világban; így, amikor az ember véletlenül szembekerül vele, teljességgel fejet hajt e nagyság előtt. Ez volt az a pont, ami a leginkább megragadott Fesztbaum Béla Seress Rezső estje, a Dalok a Kispipából során, az Óbudai Társaskörben.

zsidofeszt_fesztbaum

Az est kezdetével hamar világossá válik, mennyire közel áll Seress jelensége a Vígszínház művészéhez: nagy szeretettel beszél a művészről, aki évtizedekkel korábban a hetedik kerület egyik legismertebb zenei előadója volt. Fesztbaum közelsége a témához és az emberhez azonban nem csupán abban merül ki, hogy nagy érdeklődéssel és szeretettel fordult Seresshez: a történetben talán az a legmeghatóbb, hogy a művész egy kicsit önmagát is látja Seressben, megérti problémáit, képes felfejteni üzeneteit és hitelesen átadni a gondolatait, ami így a sajátunké is válik.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy kellő érzékenységgel nyúl Seress dalaihoz is. Az igazi varázslathoz pedig elég egyetlenegy gondolkodó elme és egy szál zongora. Fesztbaum jól fogja meg Seress humoros oldalát, és a háborús évek sötétségét is, ami egyaránt jól idéződik meg a színművész anekdotáin, és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekar hegedűsének, Berki Sándor Dezsőnek szívszorítóan gyönyörűséges magánszámán keresztül is.

DSC_6622

A Szalonzenekar hasonló vehemenciával követi és támogatja Fesztbaumot gondolatmenete során. Játékuk a zene szeretetén és a kölcsönös tiszteleten alapul, ami nagy mértékben hitelesíti a végeredményt. Ez a közös játék egyaránt születik Seress megidézéséért és a nézők szórakoztatásáért; ami viszont igazán kiemelkedő, hogy mindkét célnak képesek eleget tenni.

Fesztbaum estjének azonban elsősorban nem a zenei és előadói oldala az igazán meggyőző. Erről leginkább az a pillanat árulkodik, amikor a művész elárulja, hogy a hónapokkal ezelőtt bezárt Kispipa borozóból sikerült megmentenie az ott szolgáló pianínót, amin talán még Seress is zenélt. Ez a hozzáállás és teljes alázat teszi az estjét egyedülállóvá: Fesztbaum egyszerre jeleskedik zenészként a pianínó mögött, előadóként a mikrofon előtt, de ezen az estén emberként a legtiszteletreméltóbb számomra.

Alkotók

Szerkesztette és közreműködik:
Fesztbaum Béla

Kék Duna Koncert-Szalonzenekar
Művészeti vezető: Berki Sándor