3D43082565C05B1A1710108F1147418C

Hurts – Exile | Albumkritika

HURTS-ExileHa valakik, hát a Hurts két főhőse tudja, hogy kell pop zenét csinálni. Mert nem elég slágereket írni megfelelőképpen egyszerű, romantikus, olykor közhelyes szövegekkel. Olyan stílus kell hozzá, ami messziről felismerhető, legyen meg ez akár a hangzásban, akár a megjelenésben. Náluk ez egyszerre retro, egyszerre giccs és geg, miközben azért valahol sejtetik, hogy titokban ők is mosolyognak magukon. És ez még mind semmi. Az új lemez keményebb, sokszínűbb és merészebb, mint az első. Ugyanolyan jól passzol hozzájuk, mint a garbó a zakóhoz.

Az Exile első azonos című számának hallatán már fel is kapja az ember a fejét, hogy „de uraim, mit keres itt a Radiohead? Legalábbis, aki ismeri a The Natoional Anthem c. Radiohead dalt, annak biztosan visszacseng. Hangszerelésben már itt megmutatkozik, mi az, ami más lesz a következő 13 számban a 2010-es Happiness-hez képest: sokkal kraftosabb, keményebb, gitárrifekkel kiegészített elektronika uralkodik az album egy jó részén. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a lemez legnagyobb slágere, a Miracle is ebbe a kategóriába tartozik.

Theo Hutchraft és Adam Anderson duója ugyanakkor megmaradt néhány szám erejéig a nyúlósabb, lágyabb hangzás mellett. Ilyen dalok a Blind, az Only You, a The Crow vagy a Somebody to Die For. Ezek a darabok azonban, míg mondjuk az előző album egységét erősítették volna, itt kicsit érdektelenek, átkötő jellegűek. Az mondjuk lehetséges, hogy a megszerzett rajongó tömegeket megerősíti abban, hogy „mi még mindig ugyanazok vagyunk”. A zenekar saját határait érezzük feszülni, mikor felcsendül a Cupid, ami talán inkább zúz, nem is csendül. Persze kölcsönzött adalék ez, kitől-mástól, mint a Hurtssel sokszor párhuzamba hozott Depeche Mode-tól. Mindezek mellett kifogástalan húzás a szintipoppárostól, egy olyan új szín, amit szívesen hallana vissza az ember a következő albumon is.

2011HurtsRS250412A szövegek változatlanul közhelyesek, giccsesen emelkedettek és romantikusak. Egy kezdők számára készült angol nyelvkönyv első kötete sem bír nagyobb szókinccsel, mint a Hurts dalszöveggyűjteménye, de talán pont ettől tud ütős maradni a zene.

Találunk az Exile-on más kiugró dalt is, például a Help-et ami viszont a totál giccs kategóriába sorolható, lévén hogy egy szentimentális hangulatú, vonósokkal és rengeteg kórussal tarkított keringő. Vagy itt a Heaven, ami tisztán indie diszkó, de bőven belefér, mert pont jó helyen pörgeti be a lemez végét. De mivel a Hurts-ről van szó, egyszerűen csak mosolyogni kell rajta, van ebben egy ilyen jó ízű, ’mi megtehetjük’ fíling a srácok részéről, és ezzel az ég világon semmi gond nincs. Hasonló érzései vannak az embernek a Muse-zal kapcsolatban is az utóbbi pár évben kitermelt albumok kapcsán, és ez a párhuzam nem merül ki ennyiben. Mintha kicsit fel akarna zárkózni a Hurts, mondván, hogy tudjuk mi is a receptet, ha ez kell, erre mozdulunk. Nekünk is van ennyi színünk, és megfelelő slágerdalok írásával, ugyanazt a minőséget tudjuk a tányérra pakolni. És az az igazság, hogy bárki bármit mond, tényleg tudják, és nem csak azért, mert a széles réteg megeszi, hanem mert képesek kiváltani azt a hallgatókból, hogy stílustól függetlenül mindenki felfigyeljen rájuk.

Szinte már alig állja meg a helyét a megnevezés, miszerint a Hurts szintipoppáros. Inkább két manchesteri csávó, aki tudja, hogy kell pop zenét csinálni.

Comments
2 Responses to “Hurts – Exile | Albumkritika”
Trackbacks
Check out what others are saying...
  1. [...] Club, Of Monsters and Men, Chase & Status, Rudimental, Kodaline, Kraftwerk, Imagine Dragons, Hurts…. Egy guszta line-up, egy festői táj, egy hazai minimálbér értékű hétvégi jegy, egy [...]

  2. [...] Somebody To Die For a Hurts második nagylemezén az Exile-en tűnt fel először. Ez egy tipikus Hurts-féle vágyakozós dal, amelyben felüti a fejét a [...]



Leave A Comment